Készül az új oktatási törvény és a nemzeti alaptanterv. A következő hónapokban eldől, hogy gyermekeink – köztük az enyém is – milyen iskolákban, milyen tanároktól, mit fognak tanulni. Eldől, hogy a következő generáció megkapja-e azokat az alapvető ismereteket és szemléletmódot, amelyekre támaszkodva képes lesz gondoskodni saját magáról, családjáról és az őt körülvevő tágabb közösségekről. Eldől, hogy utódaink meg tudnak-e majd küzdeni – lokális és globális szinten – olyan szupernehézsúlyú problémákkal, mint a túlnépesedés, nyersanyaghiány, biodiverzitási krízis, környezetszennyezés, éghajlatváltozás, energiaválság, pénzügyi rendszer esetleges összeomlása, globalizációból adódó társadalmi feszültségek.
A sajtóba kiszivárgott oktatáspolitikai koncepciók, valamint a média kereszttüzében lubickoló Hoffmann Rózsa (szép kis képzavar, de mintha tényleg ezt tenné) nyilatkozatai alapján jogosnak tűnik a kérdés: merjük-e beíratni gyermekeinket, fiataljainkat 2011-től a viktoriánus janicsárképzőkbe?
Ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy inkább rá merjük-e bízni Hoffmann Rózsára a gyermekünket, mint olyan elődeire, akik munkásságuk csúcsaként a Microsoft szoftverek kötelező egyeduralmát, roskadozó putri osztálytermekbe installált, majd kellő ismeretek híján a lurkók és pedagógusok által alkoholos filccel közösen telefirkált méregdrága digitális táblákat, a Pető Intézet sérült gyermekeinek ingatlanaira való gátlástalan spekulálást, külföldi „kulturális” pártrendezvényeket, a reneszánsz XXI. századi reneszánszát és egy abszurd költségekkel járó, de legalább teljesen érdektelen Robert Capa kiállítást tudtak felmutatni, akkor a magam részéről úgy nyilatkoznék, hogy jöjjön nyugodtan Hoffmann Rózsa bébiszittelni bármikor, várjuk szeretettel. Ha azonban a kérdést úgy tesszük fel, hogy valós társadalmi kontroll nélkül, a hamis kétharmados érvelés alapján szabadon akarunk-e engedni egy talán részben jó szándékú, de a jelek szerint doktrinér, provinciális és elavult ismeretanyagra támaszkodó, párthűség és világnézet alapján (kontra)szelektált, a kulturális sokszínűséget elvi alapon elutasító, vérszagtól megvadult és ráadásul nyolc évig kiéheztetett hordát abban az oktatáspolitikában, amire az egész ország stratégiai jövőképe kellene hogy épüljön – nos, a válaszom az, hogy felvetődik bennem az emigráció gondolata. (Még mielőtt Pártunk újjáépíti a vasfüggönyt.)
Leszögezném, hogy semmi bajom se a kereszténységgel, se a konzervativizmussal, se az oktatással, sőt, alapvetően hasznosnak tartom ezek kombinációját a társadalomra, megfelelő mértékkel adagolva. Azzal van bajom, ha ezeket az értékeket nem megfelelő módon képviselik. Abba nem is merek belegondolni, hogy netán cinikus módon használják ezeket az értékeket üres hatalompolitikai játszmákra – a jó ízlés kedvéért zárjuk ki ezt a lehetőséget.
Nemzeti? Stratégia?
A stratégiai koncepciók kezdő alkotói rendszerint azt a hibát szokták elkövetni, hogy nem az elérni kívánt célból indulnak ki, hanem a rendelkezésre álló eszközökből próbálnak kirakni valamit, és így óhatatlanul elvesznek a részletekben. Az általam eddig látott friss oktatáspolitikai koncepciórészletek alapján félő, hogy a koncepciót alkotó műhely főként a pedagógusokkal és az intézményekkel foglalkozik -- ők azonban inkább eszközök, mint célok. Ami a dokumentumokban felvetett valódi célokat illeti, mármint hogy értékalapú nevelést kell adni a fiataloknak, hát ez rendben volna, de éppen az lesz a próbakő, hogy miként is definiáljuk ezeket az értékeket, és itt már kétségeket ébreszt, amit eddig láthattunk.
Ha egy valódi nemzeti együttműködésben gondolkodnánk, hiszen gyermekei nem csak a fidesznyikeknek vannak, hanem a másik „egyharmadnak” is, meg kellene tudnunk fogalmazni a nemzeti közös nevezőt, olyan ismeret- és attitűdhalmazt, ami minden magyar állampolgár számára létfontosságú, és csak ennyit, nem többet, nem ráerőltetni az egyharmadra a kétharmad eszmerendszerét, különben pár év múlva kezdhetjük elölről az egészet. A mostani kétharmados retorikai érvelés azért is nagyon hamis és megtévesztő, mert a szavazatokat NEM a Fidesz kapta támogatásul, hanem az MSZP kapta negatív előjellel, a baloldal kudarcai és korrupció elleni (amúgy jogos) kritikaként. Abból, hogy az embereknek tele lett a hócipője Magyar Bálinttal és Hiller Istvánnal, még nem következik az, hogy a nemzeti erőforrás csúcsminisztériuma, aminek ráadásul egy orvosprofesszor a vezetője, aki per definitionem az egészségügy felé fogja húzni az egész minisztériumot, kétharmados alapon tévedhetetlen lesz össznemzeti oktatáspolitikai ügyekben.
Mik lennének tehát azok a szempontok, amik alapján én kezdeném összerakni az új oktatáspolitikai koncepciót, ha ez lenne a feladatom?
Ha józan paraszti ésszel belegondolunk, elég jól körülhatárolhatók azok a problémák, amelyekkel a következő generációnak meg kell küzdenie, ésszerűnek tűnik tehát az oktatást is legalább részben ezek alapján az ügyek alapján szervezni, hogy a problémák megoldásához szükséges ismeretekkel felvértezzük a következő generációt.
Ismeretanyag
- Testnevelés és egészségvédelem, gyermek- és idősgondozás, balesetvédelem, közlekedésbiztonság, mert összességében olcsóbb egy egészséges emberekből álló, és alacsonyabb kockázati szintekkel operáló társadalmat működtetni,
- Nyelvtudás, első sorban angol, mert ez segíti nemzetközi integrációnkat gazdasági és kulturális téren, az információk zöme ezen a nyelven érhető el (különösen az interneten), és mert az idegenforgalom stratégiai ágazat számunkra.
- Információs technológiák használata, mert versenyképesség szempontjából behozhatatlan hátrány, ha nem vagyunk képesek kiaknázni az új technológiákban rejlő lehetőségeket.
- Állampolgári ismeretek: alapvető közgazdaságtan, háztartásgazdálkodás és pénzügyi öngondoskodás, karrier menedzsment és munkaerőpiac, jogi, közigazgatási, demográfiai és politikai alapismeretek. Ezen a téren a legsúlyosabb a hátránya Magyarországnak a fejlett EU országokhoz képest. Ha nagyon leegyszerűsítem – értelmetlen, sőt, életveszélyes szavazati jogot adni olyan embereknek, akik képtelenek átlátni azoknak a politikai és gazdasági programoknak a következményeit, amikről szavaznak. Kiemelt területként kezelendő a munka- és adózási morál, illetve az egyén gazdasági szerepe és felelőssége a társadalomban.
- Matematika és logika, mert ez olyan alapkészségeket fejleszt, melyek szinte minden más területen szükségesek.
- Természettudományok, várható krízispontok köré csoportosítva (környezetvédelem, biodiverzitás, éghajlat, technika, stb.), mert ezen a területen szó szerint élet-halál kérdése, hogy rendelkezünk-e a problémák felismeréséhez és megoldásához szükséges alapműveltséggel. A politikusok csak akkor tudnak jó döntéseket hozni, és azoknak érvényt szerezni, ha belátással megalapozott tömegtámogatás, illetve társadalmi kontroll áll mögöttük.
- Történelem, különös tekintettel a társadalomtörténeti tanulságokra és mechanizmusokra, mert már minden társadalmi formát kipróbáltunk és minden létező hibát elkövettünk, olcsóbb ezekből tanulni. Amióta az eszközeink fejlettebbek, nagyobb kárt okozunk a tévedéseinkkel.
- Kommunikáció és retorika, interperszonális kapcsolatok, pszichológia alapjai, mert a társadalom tagjai közötti kommunikáció hatékonysága nagyrészt meghatározza a társadalom hatékonyságát és versenyképességét.
- Nemzeti és globális kulturális ismeretek (képzőművészet, irodalom, zene, vallás, …), hogy legyen mit magunkkal vinni a globális kultúrába, valamint hogy megértsük, és így élvezni tudjuk azokat a kulturális értékeket, amelyet más kultúrák halmoztak fel.
Attitűdök, készségek
- etika – a családi, közösségi és társadalmi együttélés szabályai
- kooperáció és önérvényesítés egyensúlya, közösségi és egyéni érdekek összehangolása
- problémamegoldás, innováció, kezdeményezőkészség, pozitív gondolkodás
- önbizalom és önkritika egyensúlya
- személyes felelősség és igényesség
- interkulturális nyitottság és türelem, saját kulturális identitás és értékek megőrzése mellett