Bugyuta szóviccel élve, kétséges egység, amit most a hatalmi ágak háromságából a Fidesz összekalapál magának. A törvényhozói, végrehajtói és bírói funkciókat nem azért tárolják külön a fejlett demokráciában, mert még buták és nem találták fel a kétharmados Fideszt, hanem épp azért, mert okosak, és tudják, hogy mi a következménye, ha kiiktatják az alkotmányos garanciákat, és piros szőnyeget gurítanak a diktatúra elé.
Éltem már diktatúrában, emlékszem a berendezkedés pár sajátosságára. Az a diktatúra egyetlen párton (időnként vezéren) alapult, előszeretettel használta a „forradalom” szót, kiforrott (és aktuálpolitikához igazított) ellenségképpel rendelkezett, káderpolitikára épített a szakértelem helyett, ellenőrizte, mi jelenjen meg az újságban, elnézte, ha a saját pártkatonák időnként (vagy folyamatosan) loptak, a bíróságon az ítélet már az idézés előtt elkészült. Az a diktatúra három fő pillérre épült: a szovjet fegyverekre, a velük kollaboráló sleppre (gátlástalan karrierpolitikusok, verőlegények, békepapok, stb.), és egy jól kézben tartható, részben megfélemlített, részben kilóra megvett tömegbázisra, amelynek egy része valóban hálás volt az új rendszernek (újgenerációs munkás-paraszt értelmiségiek, stb.).
A kommunista diktatúrának volt egy olyan mentsége, amivel ’56-ban is szembesülnünk kellett, és amilyen mentségünk most nincsen – hogy a szovjetek nem tűrtek volna el más berendezkedést. Most azonban egy olyan diktatúra formálódik, amilyenben nem éltem ugyan, de amelyről az iskolában tanultunk eleget. Már aki vette a fáradságot – néha az az érzésem, hogy a politikai elitünk vagy nem olvasott történelemkönyvet, vagy direkt lép egy olyan útra, amire épeszű ember szándékosan nem téved.
A most formálódó diktatúra cinikus populista demagógiára, és a mögötte meghúzódó gátlástalan egyéni ambíciókra épít, galvánelemként használva az emberek kilátástalanságát, elkeseredettségét, valamint a kollaboráns gazdasági elit (amúgy közpénzekből generált) erőforrásait. Ismerős a képlet? Öntsd le ezt a moslékot émelyítő (és kötelező) ideológiai szósszal. Az éhes nép falni fogja, mert nem tudja, hogy éppen megmérgezik.
A diktatúra alapvetően az emberi természetben gyökerezik, és ezért kivétel nélkül minden adandó alkalommal kitör, ha nem tartjuk féken. A diktatúra egyik szükséges támasza az elhivatott vezér és vezérkara, beteges méretű egóval. Ez az „elit” van annyira rafinált, hogy a hatalmi játszmákat ideiglenesen megnyerje, de annyira nem intelligens, hogy elkerülje a messiás komplexust. Talán még saját magával is elhiteti, hogy meg fogja váltani – minimum – az országot, és hogy a cél szentesíti az eszközt, ha azt az eszközt ő használja. Az önismeret és pártatlanság nem erényük – ha az ellenség lop, akkor az bűn, ha a saját emberünk lop, akkor az forrásteremtés a mozgalom javára.
Az öntörvényű erőszak és megfélemlítés burkolt vagy kevésbé burkolt formában mindig része a diktatúrának. Most épp a burkolt felől a kevésbé burkolt irányba mozgunk. Erőszakot tenni elvont fogalmakon (alkotmánybíróság, alkotmány) csak a kezdet, „ideológiai” alapon kirúgni dolgozókat a közigazgatásból, közintézményekből, közszolgálati médiumoktól a bemelegítés.
A diktatúra mindig ott kezdődik, amikor nekiállunk bontogatni a jogállamiság kereteit, hivatkozva pillanatnyi érdekekre, öntudatlanul vagy szándékosan nem véve tudomást arról, hogy hová vezet a szappanozott lejtő, amire rátévedtünk. Most éppen légkalapáccsal és bulldózerrel bontják – állítólag a saját érdekünkben – a demokráciánk alapjait. Sietve írom ezeket a sorokat. Rossz reflex, még a régi időkből. Ki tudja, mikor fékez csikorogva a házunk előtt a fekete autó.
